Szociális viselkedés kialakulása és fejlesztése

Márciusi Szülői kerekasztal-beszélgetésünket egy komoly és sürgető témával zártuk. A szociális viselkedés kialakulását és fejlesztését jártuk körbe. Az összefoglaló első részében ismerős tanácsokat, kiindulási pontokat találunk. A második rész kicsit nyersebb, azoknak szól, akik szeretnének a tettek mezejére lépni és szükségük van ehhez egy "kivert biztosítékra". Ezt a részt csak azoknak ajánljuk, akik kellő tudatossággal szemlélik a saját érzelmi reakcióikat és a támadás, magyarázkodás helyett a megoldások felé szeretnének elmozdulni. 

Soha nem volt ennyire fókuszban a gyerek-pszichológia, a gyerek fejlődésének kutatása, ezért érdemes figyelembe venni, milyen jelentős nevelésszemléleti generációváltás zajlott le a 20. században, és tart mind a mai napig. Korábban elfogadott és kifejezett érték volt, hogy szabálykövető, a társadalmi konvenciókat és elvárásokat teljesítő, egy hierarchikus világban jól működő gyereket nevel a család. A mostani, gyerekközpontú szemléletben a gondolkodás önállósága, a problémamegoldó készségek, és az egyéni értékek elismerése kerültek az előtérbe. Emiatt sokkal szélesebb a skála, hogy milyen készségeket, képességeket szeretnénk elsajátíttatni gyermekeinkkel a felnövekvő új generációkkal.

Az elsődleges szocializációs közeg a család, ahol a gyermek a szülőktől és testvérektől tanulja meg az alapvető viselkedési szabályokat, az érzelmek kifejezését és a másokkal való kapcsolatépítést.

A szülőknek kulcsszerepük van a gyermek szocializációjában. Ők biztosítják a gyermek számára a biztonságos és szeretetteljes környezetet, amelyben a gyermek megtanulhatja az alapvető társadalmi készségeket. A szülők példamutatásuk, nevelési elveik és a gyermekkel való kommunikációjuk révén formálják a gyermek személyiségét és viselkedését, biztosítják az érzelmi stabilitást.

A családban kialakított jól működő szabályok, szabályrendszerek betartatása elengedhetetlen gyermekeink nevelésében. Alkalmazzunk egyszerű, a gyermek által könnyen értelmezhető szabályokat, nehogy a túlszabályozás csapdájába essünk.

A szülőknek már nincsenek meg azok a többgenerációs mintáik, amikhez nyúlni tudnának, így kvázi maguktól kell felállítaniuk családjuk szabályrendszerét. Az egy generáció alatt is nagyon sokat változó ingerkörnyezetben  könnyen elbizonytalanodhatnak a szülők. A bizonytalansággal való megküzdés egyik klasszikus módja a kontroll fokozása. A szülő megpróbál minden területen ott lenni, szemmel tartani, irányítani. Így nagyon könnyen átesünk a ló túloldalára, kialakul „a mindent megoldunk a gyerek helyett” helyzet.

A gyerekektől önállóság címén azt várjuk el, hogy adott területeken egyedül funkcionáljanak. Ezen belül viszont maga az önállóság elvárás rendszere sokat változott. Ennek kialakítása érdekében adjunk mindennapi feladatokat gyermekeink számára, melyek teljesítéséért, vagy nem teljesítéséért teljes mértékben felelősséget kell vállalniuk. Ezek lehetnek nagyon egyszerű, közösen elvégzett tevékenységek is. A feladatok meghatározásában vegyük figyelembe gyerekek életkorát és egyébb adottságait. Mindig legyünk következetesek, beszéljük meg a teljesített feladatok sikerességét esetleg sikertelenségét. Ne „ajnározzuk, magasztaljuk” teljesítményét, mert ezzel hamis képet alakít ki önmagáról. Viszont emeljük ki „ma szépen elrakodtál, holnap is próbáld meg”, vagy „örülök, hogy segítettél nekem.”

Mást gondolunk egy nagyvárosi, falusi környezetről és a világ biztonságosságáról. A közlekedés feldúsulásán túl a szemléletmódon változtatott az információkhoz való hozzáférés arról, milyen veszélyek vannak a külvilágban. Éppen ezért most veszélyesebbnek éljük meg, hogy kiengedjük a gyereket a kinti világba. Ezért gyakran alakul ki a szülői túlféltés, miszerint gyermekünk minden lépéséről tudni szeretnénk. Tudatosítanunk kell viszont, hogy csemeténket majdan nem kísérhetjük el egy munkahelyi felvételi tesztre vagy interjúra.

 A kapcsolatunk minőségét meghatározza, hogyan telnek a mindennapok. A gyermek fejlődése szempontjából fontos a kiszámíthatóság, mert a mindennapok kiszámítható struktúrája biztonságérzetet nyújt neki. A napi rutinban sajátítja el a kisgyermek a hétköznapi szokásokat, elvárásokat, normákat, de a mindennapok rutinja határozza meg azt, ahogyan a gyerek a világról gondolkodik.

Szociális viselkedés árnyoldalai a gyakorlatban

Legnagyobb boomer az agyunk. Azok a szülők, akik a digitalizációban látják gyermekük fényes jövőjét, azzal szoktak érvelni, hogy „hisz ez a jövő“, „már ebben élünk, nincs mese, ezt kell tudnia használni“, „nem lehet megállítani a fejlődést“. Minden egyes mondatot sokáig lehetne elemezni, mi itt csak azt jegyezzük meg, hogy az agyunk és az idegrendszer több tízezer éve nem változott, így fejlődése és működése igencsak „kőkorszaki“, ha tetszik a modern világ szerelmeseinek, ha nem.

Épp ez miatt a társas kapcsolatainkban is vissza kell nyúlnunk a törzsekben élő közösségeket összekovácsoló mintákig.

1. Énközpontúság

120 fős közösségekben, hogy túléljenek, nem volt ismeretes a másikon való átgyaloglás, nem merültek fel nárcisztikus hajlamok, mindenkinek meg volt  a maga szerepe. Ez hiányzik most. Jelezni szeretnénk ismét, hogy a többségi társadalom problémáit és az arra adott válaszokat igyekszünk felgöngyölíteni, nem a mindig akadó „kivételekhez“ és kivételekről szólunk.

Nagyon sok pedagógus jelzi, hogy a gyerekek megváltoztak, akaratosabbak, nevelhetetlenebbek, gőgösebbek, sokukkal nem lehet szép szóval előrébb jutni. Ezek széles körű problémák, onnan lehet tudni, hogy online kurzusok és előfizetős megmondóemberek tucatjai lepték el a közösségi oldalak platformjait megoldásokat kínálva a: kiabálásra, a hisztikre, az akaratosságra és „az elég jó anyaság“ elérésére. Most nagyon felkapottak a „ne kiabálj a gyerekkel“ tréningek. Persze tudjuk, hogy ezek nem hosszútávú megoldások, s legtöbbje, csak az elkeseredett szülők pénztárcájára akar hatást gyakorolni a bűntudat megpiszkálásával. A háttérben rengeteg probléma húzódik, amit online „gyorstalpalókkal“ nem lehet megoldani. Maximum beletörődést, vagy a gyerek reakcióitól való függő kapcsolatot tudnak ezek a tanácsok kialakítani.

Az autizmus, a viselkedészavarok megnövekedése mellett kevésbé érintett téma gyerekek körében a nárcisztikus viselkedésminták egyre gyakoribb jelenléte. Ez persze sok mindenből adódik, de a legelső lépés ott van, hogy a gyereknek nincs szerepe a családban, nincsenek feladatai, és vele szemben elvárásokat se fogalmaznak meg. Sokuk helyett mindent megoldanak, a cipőkötésen, az autó ajtajának kinyitásán keresztül, a fogmosásig, vagy az otthonmardt cuccok iskolába való fuvarozásáig, minden a szülő feladata, a gyerekre nincs rábízva semmi.

Ennek a nárcisztikus viselkedési mintának egy erősítő ága, hogy a gyerekek agyon vannak dícsérve. Pedig kutatások tucatjai szólnak arról, hogy az „ügyes vagy“ kifejezést vegyük ki a szótárunkból, ha nevelésről van szó. Egy átlag gyerek manapság (nem túlzás, megtörtént eset) azért is azt kapja, hogy „ügyes vagy“, hogy köszönt, vagy hogy egy bögrét arrébb rakott az asztalon. Ez a fajta dicsérés fals önképet ad a gyereknek, megfosztja őt a fejlődési vágytól, megszokja, hogy semmiért nem kell megküzdeni, (hisz mindent elintéznek helyette), és ez mellett még ügyes is. Bizony ilyen kényelemmel nehéz versenyezni, és idősebb korban megértjük, hogy ezek a gyerekek miért roppanak össze a legapróbb nehézségek láttán is.
A probléma összetett és hosszú önmunkát igényel, mi csak az első lépéseket említjük, hogy aki akar, az induljon el az úton. Ismételjük! Az út nem könnyű. Nincsenek gyorsan ható csodapirulák, kemény munka és kitartás kell hozzá, de megéri. Mert ha nem lépünk, a fentebb említett problémák össztársadalmi összeomláshoz vezethetnek évtizedeken belül.

Tegyük fel a kérdést, ki szeretne olyan szomszédot, munkatársat, főnököt, aki mindig csak magát részesíti előnyben, bárkin átgázol a saját kényelméért, érzelmeit nem tudja kezelni, önmagáról alkotott képe nem azonos a valósággal. Nárcizmusa, önzősége, kényelme miatt csapatban képtelen lehet vele együttműködni, mindig mást hibáztat, felelősséget nem tud vállalni. Mindent elvár, de tenni nem tesz érte semmit. Igen, mindenki ismer maga körül ilyen felnőttet, de ha ez jellemzi majd a társadalom nagyobb arányát, ott érezzük, hogy a jelenlegi helyzettől sokkal súlyosabb problémákkal kell majd szembenézni.

2. Alapvető kommunikációs eszközeink: köszönés, kérés, hála

Mivel a szülők már arra lettek kondicionálva, hogy ne erőltessenek a gyerekeknél semmit, így az alapvető kommunikációs formák vesznek el. Több gyerek úgy kezdi az iskolát, hogy nem tud köszönni. Itt most nem a  félős és visszahúzódó gyerekekről beszélünk, hanem azokról, akik nem voltak erre szocializálva. Pedig az állatvilágban, amihez mi is tartozunk, alapvető tudás, hogy milyen formában köszöntjük a társainkat. A másik dolog, ami tényleg ritka mint  a fehér holló, hogy a gyerek tud hálát érezni. Mivel úgy nőttek fel, hogy nekik minden jár, ezért természetes reakció, hogy nem tudnak kérni, mások iránt figyelemmel lenni vagy megköszönni szívből semmit.

Sok edző vagy zenetanár panaszkodik arról, hogy a gyerekek már az első alkalmak után tudni akarnak, és nem értik, hogy bizonyos készségek elsajátításába időt és energiát kell tenni. És ha egy rövidebb idő elteltével nem tudja, akkor feladja, és megy a következő „most akarom“ projektre, de ezzel a hozzáállással egy hangszert és egy sportot se lehet mélyebben elsajátítani.

A legnagyobb probléma azzal, ha a gyerek nem tud hálát érezni, hogy igazán nem tud semminek örülni se, mert az ő világában minden egyszerű és azonnal megvan. Ebben a helyzetben is oda jutunk, hogy ha kis korban már csak valami méregdrága dolognak képes örülni (vagy inkább azt mondanám, elvárja, hogy megkapja), akkor nagyobb korában mi fog az életében kiteljesedést hozni? Ekkor jönnek képbe az egyes függőségek, de általában a jelen ál-elfogadó körülményei között már nagyon rossz állapotban vannak akkor a fiatalok, amikor segítséget kérnek, vagy már a környezete is felfigyel arra, hogy segítségre van szüksége. Az antidepresszáns piac persze virágzik, gyors és könnyű megoldás, viszont ismételjük, ezek nem a probléma gyökerét szüntetik meg, hanem csak elfedik a tüneteket.

3. A közoktatás bukása

Míg az új oktatási reformok a projektalapú tanulás, a gyakorlati tudás, a csapatmunka, kritikai gondolkodás kecsegtető lehetőségét villantják fel a szülőknek, addig a valóság egész más képet mutat.  Egy osztálynyi gyerek lassan 70%-ánál valamilyen viselkedési, tanulási vagy idegrendszeri tünetek tapasztalhatók. A maradék gyerek vagy csendben túlél, vagy elsodorja őket is az a fajta impulzivitás, ami manapság tapasztalható. Persze a kütyükkel és a napirend zsúfolásával ezeket az anomáliákat hosszú ideig el is tudjuk fedni, mert mi gond lenne a gyerekkel, hisz tanul, igaz hogy sokat ül a képernyő előtt, de járatjuk őt délutáni körökre. Mi baj lehetne?

Ha a nagy módszertani szavak mögé benézünk, láthatjuk, hogy a projektekhez kíváncsiság, logikai gondolkodás kell, a gyakorlati tudás elsajátításához kézügyesség, a csapatmunkához olyan gyerekek, akik nem önzőek és érthetően tudnak beszélni, a kritikai gondolkodáshoz folyékony értelmező olvasás és függőségektől való mentesség szükséges. Ezek helyett sok esetben beszédhibák tucatjait, ügyetlenséget, egoizmust, döcögő olvasást, lustaságot, mentális instabilitást vagy tunyaságot találunk.

A projekthetekkel nincs semmi gond, de azoknak a gyerekeknek, akiknek rossz a memóriájuk, lassabb a felfogásuk vagy nem tudják a részletekből az egészet szintetizálni, nem marad meg semmi hasznosítható tudás. Igaz, szépen mutatnak a közösségi oldalakon ezek a képkockák, de többnyire csak erre jók.

A jelenlegi elérhető oktatási modellek idealizált képre vannak teremtve, ahol a gyerekek tudnak kommunikálni, nem éncentrikusak, tudnak szabályokat követni, ismerik  a határokat, figyelmesek, önállóak, nem félnek hibázni. 

A gyakorlati tapasztalat azt mutatja, hogy az ideális, vagy nagyobb részt ideális alapok helyett problémák tucatjai zúdulnak a tanárok nyakába. Szociálisan analfabéta, mentális függőségekkel küzdő, tanulási zavaros gyerekekre küldik rá ezeket a módszertani újításokat.

És hogy egy ideillő klímavédelmi szállóigével zárjuk az összegzésünket: „Az összeomlás elkerülhetetlen, a katasztrófa valószínű, a kihalás lehetséges.“

A szociális viselkedés problémáit szépen szemlélteti a Fogócska játékra való alkalmatlanság.

A játék egyszerű szabályon alapszik, a fogó fut és elkap, akit elkapott aztán az a fogó. Órákig élvezetes kikapcsolódás lehetne a gyerekeknek, de most jönnek a 21. századi fogócska problémái. Egyes gyerekek kijelentik játék közben, hogy ők nem játszanak, vagy ha elkapták őket, közlik, hogy ők nem lesznek fogók. Elkezdenek sírni, cipőt dobálni, vagy egyszerűen leköpik a másikat, ha az el akarná kapni. Aztán vannak a találgatósok, akik közben mindenféle szabályt iktatnak be, csak azért, hogy ne ők legyenek a fogók, hazudnak, hogy „nem, nem kaptál el“, „de elkaptalak“, vagy egyszerűen csak elesést színlelnek, hogy megússzák eme felelősségteljes pozíciót. És marad az a néhány, aki a játék fenntartása érdekében mindig marad fogó, hogy a többi elkerülhessen, hisztizhessen, manipulálhasson, megúszhasson. Ismerős? Vajon fent tud maradni egy közösség, ha a résztvevők 80-90%-a a hisztis, manipulátor vagy elkerülő kasztból kerül majd ki?